7 hónapja.
Napra pontosan 7 hónapja március 4-én ültünk a folyosón és vártunk.
Vártuk, hogy mi történik és mi lesz a műtét eredménye.
Azóta sok idő eltelt.
Mindent leírtam a korábbi fejezetekben, most nem megyek bele az apróbb részletekbe.
7 hónap nem szokott jubileum lenni, sőt általában ünneplésre sem ad különösebben okot, mi mégis ünnepeltünk.
Papáék jöttek hozzánk.
Egy évvel azután, amikor utoljára láttuk egymást, és 7 hónappal azután, hogy a sorsunk most már még inkább összefonódott.
Megszólalt a kapucsengő.
Évi csengetett.
A kocsiból Papa integetett.
Hihetetlen.
Olyan erő és élni akarás van benne, hogy eljött hozzánk.
Öleltük egymást.
Mindenki mindenkit, és záporként hullott a könnyünk.
Sírtunk örülve a viszontlátásnak és fájdalmasan, mert mindannyiunkat próbára tett az elmúlt időszak.
Mint a csodálatos Himnuszban, megbűnhődve múltat és jövendőt, álltak ott összeölelkezve a két hős és a két sorstárs.
Felemelő pillanat.
Hosszú órákig beszélgettünk és beszélgettünk. Nem azért, mintha telefonon nem beszéltünk volna meg a történteket napi szinten, mégis a találkozás öröme megannyi új és még újabb gondolatot hozott elő.
Közös képet akartunk készíteni, de legalább 20-at 30-at kellett kattintani, ahhoz hogy egy használható legyen.
Beindult a grimaszparádé, és csak röhögtünk, mint régen. A jó kedvünk nem hagyott el. A Papa Tompika (Besenyő család) szemüvegét végigpróbálva készültek a fotók.
El lehet képzelni.
Nehéz volt a búcsú, de tudtuk, egy újabb út fontos állomásához érkeztünk ezzel a találkozással.
A Dan Millman történet jutott eszembe, csak többes számban.
„A BÉKÉS HARCOSOK ÚTJA”
Feltöltődtünk, erőt adtunk és merítettünk egymásból.
Már most várjuk az új találkozást.
Eltelt két hét, és többen hiányoltátok az elmaradt történetet. Arra gondoltam, hogy mivel már a jelenbeli történéseket írom le, ezért időnként „összevárom” az eseményeket, hogy mindig aktuális legyen.
Egy hete Anikó jó hírt kapott.
Egyszerre sírt és nevetett a boldogságtól.
A Főnökasszonya tisztelte meg egy felkéréssel, és természetesen azonnal „igent” mondott.
Hányszor halljuk azt, hogy egy ember addig kell a munkahelyén, amíg aktív, termel, hovatovább hasznot hoz.
A pékség elkészítette az ország legnagyobb, rekorder Ferdinándját.
Egy városi rendezvényen lett bemutatva, hitelesítve és elfogyasztva a sütemény.
Először a kíváncsi darazsakat, majd később a nagyszámú érdeklődőt is odavonzotta a közel 10 méteres édesség.
Anikó aktívan közreműködött a szervírozásban, majdnem mindenkinek jutott egy darab.
Ott feszített a céglogós pólójában és ragyogott a boldogságtól.
- Igen.
- Eszünkbe jutottam!
- Igen.
- Szükségük volt rám! - mondogatta, nyelve a gombócokat a meghatódottságtól.
Említettem korábban, hogy az október igen intenzív lesz vizsgálatok szempontjából, lesz miről írnom.
Szorítsatok értünk, hogy jó híreket kapjunk!
Hamarosan ismét jelentkezem.
Ügyeljetek magatokra!
Jó egészséget kívánok!
Következő fejezet: 18. fejezet
Bővebb információ: Jó egészséget kívánok! - A mi történetünk 17. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése